A hónap meséje – Hamupipőke

Mit tanít nekünk nőknek ez a lány? Ma, amikor annyi nő keresi a helyét, mikor annyi felesleges, haszontalan, már értéktelenné, esetleg károssá vált lelki terhet cipelünk. Megtanítja, hogyan juthatunk el önmagunk felvállalásáig, hogy találhatjuk meg a helyünket, mi kell ahhoz, hogy bele merjük dugni lábunkat abba a cipellőbe, így elfoglalva helyünket a királyfi mellett.
Hosszú és nehéz út vezet addig. Első lépésként magunk mögött kell a hagynunk a “Legyél jó és jámbor!” útravalót. Hány lányt indítanak el ezzel a mintával, és mennyire lehetetlen ennek megfelelni, de sokan próbálkoznak, ott visszhangzik a fejükben: “Ezt nem illik! Mit szólnak mások! Szeretlek, ha jól tanulsz, ha jó leszel…!” Vagyis nem vagyok úgy jó, amilyen vagyok. Mindig azt kell figyelnem mások, mit akarnak. Nem mondhatok nemet, nem lehetnek érzelmeim és lassan színtelenné válok, elvesztem egyéniségem. Ez történt Hamupipőkével is, még a nevét sem tudjuk. És milyen nehéz megtörni egy ilyen mintát. Hányan küzdődnek vele.
De mást is kap útravalónak ez a lány: a hitet. Hitet kap az édesanyjától, hogy halála után is vele van, segíti és Hamupipőke hisz benne. Kijár minden nap a sírhoz, hisz a mogyorófában, mer hallgatni a galambokra. Meg meri hallani a belső hangját. Szüksége is van ezekre a segítségekre, erre a hitre, hiszen fájdalmakkal teli a fejlődés útja.
Mostoha lép a jó anya helyére, aki bántja, gúnyolja. Felismerhetően ott van ez a mostoha mindenki életében. Gyerekkorunkban a “Bezzeg a..” mondatokban. Később már mi hasonlíthatjuk, értékeljük le magunkat. Alkalmazkodunk szótlanul, hátha így elnyerjük a jutalmat: a szeretetet. Nehéz egy ilyen szülő mellett önmagát elfogadó, szerető nővé válni.
Mit kell tennünk? Keresnünk kell egy segítőt, egy “jó anyát”. Ezt teszi Hamupipőke is, kijár a sírhoz, ahol támaszt és erőt kap. Lassan beérik benne a vágy: a bálban a helye. Nincs kérdés, nincs félelem, mert tudja, hogy oda való.
Előtte azonban még van még egy fontos feladata. Rendet kell raknia magában. Szét kell válogatnia a lencsét a hamutól. Ki kell szórnia mindent, ami már elértéktelenedett, hiszen addig az értékei sem láthatóak. Hiába a sok lencsém, ha az hamuval van összekeverve. Hamupipőke teszi a dolgát válogat egyszer, kétszer. Persze nem egyedül teszi, nem kell egyedül tennie, mert ott vannak a segítők körülötte.
Amikor már kialakult bennünk a rend, meg is kapjuk a jutalmunkat, felvehetjük a ruhánkat, amiben önmagunk lehetünk, amiben Nőként sugárzóan gyönyörűnek élhetjük meg magunkat. Egy igazi nőnek már társa tud lenni a királyfi. Ez nem is kérdés. A királyfi rögtön felismeri. Tudjuk, hogy milyen félelemkeltő tud ez lenni. Hamupipőke is elmenekül előle hol a galambdúcra, hol a körtefára. Tudattalanul hányszor kerülünk menekülő utakra mi is a félelmünk, bizonytalanságunk miatt. “Jár ez nekem? Lehet nekem is jó?”
Most viszont a királyfin a sor, az ő próbatétele következik. Felismeri-e ki az igazi, vagy bedől a látszatnak. Mer-e hallgatni a szívére? Ki meri-e mondani nem ő az igazi? A királyfi nem bukik meg a próbán, mer hallgatni az érzéseire. Ez az a pont, ahol Hamupipőke megtalálja végül a helyét, fel meri venni a cipellőt. Tisztára mosva, a hamutól megtisztulva áll a királyfi mellett. Mi a hamu? A múlttá égett életünk pora, mely a jelenben tartva beszennyezi, elfojtja fényesen égve élő jelenünk.
Mit tanulhatunk hát ettől a lánytól. Bizony hivatalos vagyok a saját életem ünnepi báljába! Ezt senki nem tilthatja és akadályozhatja meg rajtam kívül. Rajtam múlik, hogy a lány szegény, szolgalelkű, összepiszkolt és elnyomott Hamupipőke marad, vagy Királynővé növekszik. Magamban rendet rakva, segítséget alázattal és hálával elfogadva, magamat a legigazabbul kifejező, legszebb ruhámmal bátran felöltöztetve találhatom meg magamat, helyemet és a páromat a világban.

HAMUPIPŐKE

Élt egyszer egy messzi-messzi országban egy gazdag ember a feleségével meg a kislányával. Az asszony egyszer csak megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:
– Légy mindig jó és jámbor, akkor a Jóisten mindig segíteni fog, én pedig nézni foglak az égből és vigyázni fogok rád.
Azzal lehunyta a szemét, és meghalt.
A lányka minden nap kiment az édesanyja sírjához. Siratta őt és jámbor maradt és jó. Amikor megjött a tél, fehér kendőcskét  borított a hó a sárra, s amikor a tavasz a kendőcskét levonta, új feleséget hozott az ember a házhoz.
Az asszony magával hozta két lányát, akiknek szép fehér volt az arca, de ocsmány fekete a szíve. Attól fogva rossz idők jártak a szegény mostohagyermekre.
– Még, hogy itt ül velünk a szobában ez a buta liba? – mondogatták – Aki nem dolgozik, ne is egyék, takarodjon ez a konyhatündér!
Elvették a szép ruháját, ócska szürke kötényt, nehéz facipőt adtak rá, és kikergették a konyhába.
– Nézzétek csak a büszke hercegkisasszonyt hogy kicifrálkodott!- kiabálták, jót nevettek rajta és kivitték a konyhába.
Ott keményen dolgoztatták látástól vakulásig. Hajnalhasadás előtt kellett kelnie, vizet hordott, tüzet rakott, fát vágott, főzött, mosott; …
Ráadásul a nővérek mindenféle körmönfont komiszságokkal gyötörték, csúfot űztek belőle, borsót vagy lencsét szórtak a hamuba, neki meg oda kellett ülnie és ki kellett válogatnia. Este, ha már nagyon elfáradt, nem fekhetett az ágyba, hanem a tűzhely mellett a hamuban alhatott csak. Így mindig piszkos is volt, szurtos is volt; ezért aztán elnevezték Hamupipőkének.
Történt egyszer, hogy az apa vásárba indult, és megkérdezte a lányokat, mit hozzon nekik.
– Szép ruhát! – felelte az egyik.
– Gyöngyöt, drágaköveket! – így a másik.
– Hát te, Hamupipőke? – kérdezte az apjuk – Te mit kérsz?
– Apám, törd le nekem az első gallyat, amelyik hazafelé jövet a kalapodhoz ütődik.
Az apa ember megvette a két mostohalányának a szép ruhát meg a gyöngyöt és drágakövet, s hazaútban, amikor egy zöld csalitoson lovagolt át, egy mogyorógally nekicsapódott és leverte a kalapját. Ő azt az ágat letörte, és magával vitte.
Mikor hazaért, átadta a mostohalányainak, amit kértek, Hamupipőkének meg a mogyoróvesszőt.
Hamupipőke megköszönte, kiment anyja sírjához, ott a vesszőt, és annyit sírt, hogy könnyei bőségesen megöntözték a vessző tövét. Meg is nőtt az és lett belőle szép mogyorófa. Hamupipőke napjában háromszor kilátogatott a temetőbe, leült az édesanyja sírhalmára, imádkozott és elpanaszolta nehéz sorsát. Olyankor mindig egy hófehér madár szállt a mogyorófácskára. Hamupipőkének csak ki kellett mondania, ha valamit kívánt, s a madár nyomban ledobta neki, amit kért.
Történt, hogy a király ünnepséget rendezett, három napig tartót. Meghívták rá az ország minden szép lányát, hogy a fiának menyasszonyt keressen.
Örült a két mostohalány, amikor meghallották, hogy ők is hivatalosak, Hívták rögtön Hamupipőkét, és ráparancsoltak:
– Fésüld meg szépen a hajunkat! Pucold fényesre a cipőnket! Kapcsold be a csatjainkat! Vigadni megyünk a királyi palotába!
Hamupipőke szót fogadott, ámde sírdogált, mert ő is szeretett volna elmenni a táncba. Kérte a mostohaanyját, hadd mehessen ő is.
– Ejnye, Hamupipőke? – csodálkozott a mostohája. Te, aki csupa por és szutyok vagy,m te akarsz vigasságba menni? Hiszen illő ruhád, cipőd sincs hozzá, s még táncolni akarsz?
De amikor Hamupipőke csak nem tágított, a mostohája meg végül is elunta a rimánkodást; és így szólt:
– Ide szórok neked egy tál lencsét a hamuba; ha két óra alatt kiválogatod, velünk jöhetsz.
Hamupipőke kiosont a hátsó ajtón a kertbe, és elkiáltotta magát:
– Ti Galambok, ti gerlicék, az égnek összes madárkái, jertek, segítsetek válogatni!
Javát a csuporba, Gyomot a gyomorba!
Akkor beröppent a konyhába két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, végül ahány madár csak volt a környéken, az mind beröppent és ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, csak úgy kopogott a csőrük pik-pik-pik; nekilátott a többi madár is; pak-pak-pak, hordták szaporán az ép szemeket a tálba.
Alighogy eltelt egy óra, már készen is voltak, és kirepültek, mintha ott se jártak volna.
Hamupipőke vitte boldogan a tálat a mostohaanyjához, örült mert azt hitte, most már ő is mehet a vigasságba. De a mostohája így szólt:
– Nem, nincs is olyan ruhád, táncolni sem tudsz! Csak kinevetnének!
S hogy Hamupipőke sírva fakadt, hozzátette:
-Ha két tál lencsét egy óra alatt kiválogatsz a hamuból, velünk jöhetsz. Közben azt gondolta: „lehetetlen, hogy meg tudja csinálni”
Amint pedig a két tál lencsét kiöntötte a hamuba, a leányka kiment a hátsó ajtón a kertbe és megint elkiáltotta magát:
– Ti Galambok, ti gerlicék, az égnek összes madárkái, jertek, segítsetek válogatni!
Javát a csuporba, Gyomot a gyomorba!
Akkor beröppent a konyhába két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, végül ahány madár csak volt a környéken, az mind beröppent és ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, csak úgy kopogott a csőrük pik-pik-pik; nekilátott a többi madár is; pak-pak-pak, hordták szaporán az ép szemeket a tálba.
Alighogy eltelt fél óra, már készen is voltak, és kirepültek, mintha ott se jártak volna.
Hamupipőke vitte boldogan a tálat a mostohaanyjához, örült mert azt hitte, most már ő is mehet a vigasságba. De a mostohája így szólt:
– Tehetsz bármit, nem használ: nem jöhetsz velünk, mert nincs ruhád és nem tudsz táncolni; még szégyent vallanánk miattad.
Azzal hátat fordított neki, hintóba szállt a két kevély lányával, és elhajtottak a mulatságba.
Amikor már senki sem volt otthon Hamupipőke egyedül maradt otthon, kiment az anyja sírjához, a mogyorófa alá, és így kiáltott:
Rezegj, rázkódj kicsi fácska, hulljon rólad szép ruhácska!
És akkor a madár neki egy aranyos-ezüstös ruhát meg egy pár selyemmel-ezüsttel hímzett cipellőt. Ő gyorsan felöltözködött, és elszaladt a vigasságba. Nővérei és mostohája  nem ismerték meg, azt hiték, valamiféle idegen királylány. Eszükbe se jutott, hogy a gyönyörű, aranyruhás lány Hamupipőke lehet. Az – gondolták – biztosan most is ott kuporog megszokott helyén a tűzhely mellett, és szutykosan, kócosan lencsét válogat a hamuból.
Szembejött vele a királyfi kézen fogta, és táncba vitte. Nem is akart mással táncolni aztán. Egyetlen pillanatra sem engedte el Hamupipőke kezét. Ha valaki táncra akarta kérni, a királyfi azt mondta:
– Ő az én párom a táncban.
Hamupipőke táncolt, míg be nem esteledett, akkor haza akart menni. Csakhogy a királyfi azt mondta:
– Veled megyek, elkísérlek – mert látni akarta, hol lakik a szépséges lány. Hamupipőke azonban elszaladt előle, s beugrott a galambházba.
A királyfi megvárta az udvaron, míg az apa hazaérkezik és elmondta neki, hogy az idegen lány beugrott a galambházba.
Az ember azt gondolta:”csak nem Hamupipőke az?” és baltát, fejszét hozatott a többiekkel, hogy szétverje a galambházat, ám odabent senki sem volt. S, hogy beléptek a házba, Hamupipőke ott feküdt a tűzhely mellett a hamuban, s egy hitvány olajmécses pislákolt felette, mert Hamupipőke azonnal hátul kiugrott a galambházból, a mogyorófához futott, levetette szép ruháját, rátette a sírra; a madár meg leszállt érte, és elvitte, ő meg visszament a szürke kötényében a házba, lekuporodott a hamuba, és elaludt.
Másnap amikor újra kezdődött a palotában a vigasság, a szülők és a  mostohatestvérei megint hintóba ültek és elhajtattak. Hamupipőke kiszaladt a mogyorófához, és elkezdte:
Rezegj, rázkódj kicsi fácska, hulljon rólad szép ruhácska!
Erre a madár még sokkal szebb ruhát ejtett le neki, mint előző nap és amikor ő ebben megjelent az ünnepen, mindenki megcsodálta szépségét. A királyfi megvárta míg odaér,  kézen fogta, s egész este csak vele táncolt. S valahányszor valaki közeledett, hogy felkérje a lányt, a királyfi csak a fejét rázta:
– Ő az én párom a táncban!
Amikor este lett Hamupipőke hazaindult,  a királyfi követte, hogy lássa, hová megy be, de Hamupipőke egyszerre csak szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, beugrott a ház mögé a kertbe; ott fölkúszott, akár egy mókus, a terebélyes körtefára, és megbújt a lombjában. A királyfi nem tudott rájönni, hogy hová tűnt a táncosnője. Megvárta, hogy az apa hazatérjen, akkor így szólt hozzá:
– Az idegen lány elszökött előlem, azt hiszem, a körtefára mászott föl.
Az ember azt gondolta:”csak nem Hamupipőke az?” fejszét hozatott , és kidöntötte a fát, ám senki sem volt rajta. S, hogy a konyhába léptek, Hamupipőke ott feküdt a hamuban, mint máskor, mert azonnal leugrott a fa másik oldalán, visszavitte a szép ruhát a mogyorófához és visszavette a szürke köténykéjét..
Harmadik nap, amikor a  mostohatestvérek elmentek a szüleikkel, Hamupipőke megint odament anyja sírjához, és szólította a fát:
Rezegj, rázkódj kicsi fácska, hulljon rólad szép ruhácska!
Akkor a madár olyan pompás, ragyogó ruhát dobott le, még senki nem látott a világon. S hozzá színaranyból cipellőt is. S hogy ebben a ruhában ment el a mulatságba, mindenkinek elakadt a szava az ámulattól. A királyfi csak vele táncolt, és ha valaki fel akarta kérni őt, a királyfi azt mondta:
– Ö az én párom a táncban!
Amikor este lett, Hamupipőke menni akart és a királyfi el akarta kísérni, de Hamupipőke oly gyorsan elillant, hogy a királyfi nem érte utol.
– Mára elég volt; hazamegyek.
– Elkísérlek! – ajánlkozott a királyfi. Csakhogy királyfi cselhez folyamod, meghagyta a szolgáinak, hogy kenjék be jó vastagon szurokkal a lépcsőt. Így történt, hogy amikor a lányka leszaladt, a bal cipellője ott veszett a szurokban. A királyfi kezébe vette a cipellőt, az kicsiny volt, csinos volt, színaranyból volt. Másnap reggel elment vele a gazdag emberhez, azt mondta neki:
– Az lesz a feleségem, senki más, akinek a lábára ráillik ez az aranycipellő.
Megörült a két mostohatestvér, mert szép, kicsiny lába volt mind a kettőnek. Ment a nagyobbik a szobájába a cipővel, hogy felpróbálja. Hanem a nagyujja sehogyan sem fért bele; kicsi volt neki a cipő. Akkor az anyja adott neki egy kést, mondván:
– Vágd le a nagyujjadat! Ha királyné leszel, úgysem kell gyalog járnod!
A lány levágta a nagyujját, beleszorította lábát a cipőcskébe, legyűrte a fájdalmát, és kiment a királyfihoz. Az a lovára emelte őt akit menyasszonyának hitt, és ellovagolt vele. Csakhogy el kellett menniük a sír mellett, és ott a mogyorófán ült két galambocska, azok így kiáltottak:

Burukk, burukk ez nem ő,
csurom vér a cipő!
a cipő kicsi,
otthon ül még az igazi.

A királyfi lenézett a lány lábára, s látta, hogy bugyog belőle a vér. Megfordította a lovát és hazavitte a hamis menyasszonyt.
– Nem ez az igazi! – mondta. – Próbálja fel a másik lány is a kis cipőt!
Az is bement vele a szobájába. A nagyujját könnyen beledugta, de a sarka nem fért bele sehogyan sem. Akkor az anyja adott neki egy kést, mondván:
– Vágj le belőle egy darabot! Ha királyné leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!
A lány levágott egy darabot a sarkából, beleerőltette a lábát a cipőbe, erőt vett a fájdalmán, és kiment a királyfihoz. Az a lovára emelte őt akit menyasszonyának hitt, és ellovagolt vele. Amikor a mogyorófához értek, ott ült két galambocska, azok így kiáltottak:

Burukk, burukk ez nem ő,
csurom vér a cipő!
a cipő kicsi,
otthon ül még az igazi.

A királyfi a lány lábára nézett, látta, hogy  a cipőből ömlik a vér s sötét vörös lett tőle a lány fehér harisnyája. Megfordította a lovát, és ezt a hamis menyasszonyt is hazavitte.
– Ez sem az igazi – mondta. – Nincs több lányotok?
– Nincs – felelte a ház gazdája -, csak az elhalt feleségemtől van itt egy buta kis Hamupipőke; de hát lehetetlen, hogy az a menyasszony. A királyfi azt mondta az embernek, hogy küldje csak elébe Hamupipőkét, ám az asszony közbevágott: „ Ah, nem, olyan szurtos, nincsen rajta semmi néznivaló” De a királyfi csak látni akarta, így hát hívni kellett Hamupipőkét. Ő elébb tisztára mosta a kezét meg az arcát, majd ment és meghajolt a királyfi előtt, aki átnyújtotta neki az aranycipellőt. Ő felült egy zsámolyra, lehúzta lábáról a nehéz facipőt, és belebújt az aranycipellőbe, ami úgy illett a lábára, mintha ráöntötték volna És amint felállt és a királyfi arcéba pillantott, az felismerte benne a szép leányt, aki táncolt vele, s felkiáltott:
– Ő az igazi menyasszony!
Megrémült a mostohaanyja meg a két nővér, és elsápadtak a bosszúságtól; de a királyfi lovára ültette Hamupipőkét, és ellovagolt vele. Amikor a mogyorófához értek, így kiáltott a két galambocska:

Burukk, burukk, ez már ő!
Nem is véres a cipő,
a cipő nem kicsi:
benne van az igazi!

Aztán felröppentek és Hamupipőke vállára telepedtek, egyik jobbról, a másik balról, és ott megültek.
S hogy megtartották az esküvőt a királyfival, jöttek a hamis nővérek, hogy behízelegjék magukat, s kivegyék a részüket a szerencséből. Amikor a jegyespár a templomba ment, jobbról állt a nagyobbik, balról a kisebbik nővér és akkor a galambocskák mindegyiknek kivájták fél-fél szemét. Aztán, amikor kijöttek, balról állt nagyobbik, jobbról a kisebbik, akkor a galambok kivájták a másik szemét is mind a kettőnek.
Így bűnhődtek gonoszságuk, hamisságuk miatt világtalansággal életük fogytáig.